Victoria Twead: Két vén bolond otthonra talál

Végy egy szelet andalúz életet

„   Majd váratlanul áttért egy egysávos útra, mely veszélyesen kinyúlt a mélység fölé. Erdei fenyők kapaszkodtak a hegyoldalba mélyzöld csoportokban, és olajfák álltak katonás sorokban olyan teraszokon, melyeket a paras ztok még emberöltőkkel ezelőtt alakítottak ki. A mandulafák fehér virágjukban pompáztak. Kurt lelassított, hogy gyönyörködhessünk a látványban. Ahogy letekintettünk, először tárult elénk El Hoyo csodás képe. A falu aznap ködbe burkolózott, mely felszakadozott, amint a szél elkergette a könnyű felhőket. Tipikusan fehérre meszelt házaival El Hoyo az apró mór falu sokkal kisebb volt, mint amelyben Judith lakott. A kis település mélyen a völgybe ékelődött, házai egymáshoz simultak, s minden oldalról öreg lejtők védték őket.”

Anyukámnak vettem ajándékba ezt a könyvet. Aztán egyszer azt mondta, visszaadja, olvassam el, mert ő annyit nevetett rajta, és tudja nekem is tetszeni fog. Igaza volt, nagyon bírtam.

Nem romantikus regény, hanem egy angol házaspár Spanyolországba költözésének élményei.

Vicky és Joe többször nyaralt már Spanyolországban. Az ötvenes éveikben járnak és Joe-t nemsokára nyugdíjazzák a katonaságnál. A sok szürke esős napok egyikén Vicky feldobja az ötletet, hogy települjenek át Spanyolországba. Nem okoz sikert az ötletével, a férjének nem sok kedve van a költözéssel járó herce-hurcához. Aztán végül kiegyeznek öt évben. Ha addig sikerül otthont teremteniük és jól is érzik magukat akkor végleg ott maradnak.

De álmukban nem gondolták mi mindennel jár. Azt tudták, hogy több a napsütés, de nem gondolták végig, hogy egy egészen más világ gazdaságilag, kultúrálisan, temperamentumban stb. Mások az emberek, máshogyan élik az életüket. A házaspár az együttlétük alatt több házat felújítottak, bár nem ez a szakmájuk. Vicky tanárnő, Joe katona. De ez itt most nem Anglia. Itt máshogy megy a hivatalokban az ügyintézés, máshogy lehet szakembereket találni a munkákra és még lehetne sorolni. Időközben ők is rájönnek, hogy nagy fába vágták a fejszéjüket. Az utolsó amit gondoltak volna, hogy csirkéket fognak tartani. Semmit nem tudtak eddig róluk. De most érdekes kalandokban lesz részük velük is és sok minden mással kapcsolatban is. Közben otthonra lelnek, barátokat találnak és megosztják velünk a saját családi és az ott tanult ételek receptjeit.

Egy kis ízelítő a házkeresésből:

„  Az első háznak nem volt teteje.

-Ez lenne az? – dörmögte felém Joe a szája sarkából. A szemem forgattam, de nem szóltam semmit. Kurt döbbent reakciónkról tudomást sem véve, határozott mozdulattal, egyszerűen kinyitotta az ajtót.

-Ez jó ház – mondta – Minden szobája szép nagy.

Hát ezigaz volt. Az összes szoba világos és levegős is volt, ahogy azt egy tető nélküli háztól elvárná az ember. A konyhában csomókban nőtt ki a gaz a repedt padlólapok rései közül. Megálltunk a hálószobában, és felnéztünk a kék égre.

- Hát nagyon szép – hebegtem – de azt hiszem jobban szeretnénk egy olyan házat, aminek van teteje.

Kurt lenszőke szemöldöke meglepetten rándult össze, mintha szaunát vagy házimozit kértünk volna.

- Ja azt hiszem, a következő ház tetszeni fog. Annak van teteje.

Megkönnyebbültünk, majd Kurt átvitt minket a hegy túloldalára. A ház egymagában állt a bozótos vidéken, egyetlen foszlott pálmafával, mely őrként állt mellette.

- Ez is jó ház. Van teteje és pálmafája. – Kurt kék szeme kihívóan nézett ránk, hogy ezúttal vajon milyen hibát találunk.

A tisztesség kedvéért elmondanám, hogy a ház eleje igen lenyűgözően hatott, de elhanyagolt állapotban volt. Joe eltűnt a ház háta mögött, miközben Kurt a kulccsal bajlódott.

Tényleg volt teteje. És pálmafája. Alig bírtam türtőztetni az izgatottságomat. Kurt végre kinyitotta az ajtót és megpróbálta belökni, de az ajtó ellenállt, mire vállal ment neki. Még mindig nem mozdult, így kénytelen volt egy izmos rúgással segíteni a dolgon. Sikerült. Az ajtó kitárult, és Kurttal visszahőköltünk meglepetésünkben. A szoba közepén ott állt Joe.

- Hogy jutottál be? – kérdeztem döbbenten.

- Nincs hátul fal. És az egyik oldalon sem.

- Nincs fal, de attól még ez jó ház. Van teteje, és mellette pálmafa – jelentette ki Kurt, miután felocsúdott a meglepetésből, nyilvánvaló önbizalommal azt illetően, hogy túl fogjuk tenni magunkat ezen az apró kis problémán. Mintha jókedv csillogott volna a szemében.”

Csirkék:

„  Késő délután úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy bezárjuk őket éjszakára. Nem volt könnyű feladat. Sikeresen összetereltük őket, de mindig csak néhányat. Ahogy elkaptuk a többit, a másik csapat szabadult ki, és visszasprintelt a gyümölcsösbe. Fél óránkba telt, és teljesen kifogytunk a szuszból a végére.

- Ez nem mehet így minden este! – jegyezte meg Joe.

- Persze, hogy nem! - -értettem egyet vele. – De mi mást tehetnénk? Ha kint hagyjuk őket éjszakára, megfogják őket a rókák.”

„ Az egyik emlékezetes este késésben voltunk. A nap már lebukott a hegy mögé, és felkapcsolták az utcai világítást. Joe-val készen álltunk az eszeveszett kergetőzésre, és keresni kezdtük a csirkéket, de az egész gyümölcsösben egyetlen csirkét sem láttunk.

- Hol vannak? – kémlelte Joe a félhomályt.

- Elvitte őket a róka – mondtam, és közben hullámokban tört rám a bűntudat.

Az ég kezdett koromfeketévé változni, csupán néhány csillag fénye hatolt át a sötétségen. A falu házainak teteje már csak körvonalakban volt kivehető, a fák és a bokrok teljesen elmosódtak. Egy róka ijesztő ugatása visszhangzott a völgyben.

Egyszer csak az egyik csirke köhintett egyet, és mi hirtelen hátrafordultunk. Az ülőrúdon , a ketrecben szorosan egymás mellett ott ült a nyolc csirke, hat barna és két fehér, mint a pajkos kislányok. Most vált világossá az a mondás, miszerint „ a csirkék mindig visszatérnek az ülőrúdra”. És tényleg így volt. Ahogy lement a nap, a lányok is nyugovóra tértek. Minden teketória, mindenfajta kergetőzés nélkül. Most már ezt is megértettük.”