Eljött az ősz. De ez nem jelenti azt, hogy gondolatba ne utazhatnánk el Olaszországba. Tegyünk egy kirándulást a dombos, lankás Toszkán tájra.

„Toszkána......Szőlőtőkékkel borított dombokat látok, ezüstösen csillogó olajfaligeteket, tündöklő napraforgómezőket, régi, pasztellszínű villákat és ősi, kőházakból álló falvakat, napsütötte, mégis hűvös árkádsorokat és a domb peremén húzódó Bella Piacerét. Ez maga a Paradicsom....”

Gemma Jericho olasz származása ellenére sohasem járt még Itáliában, így mikor először tárult elé a toszkánai táj, lenyűgözte a látvány. Szülei még fiatalon vándoroltak ki Amerikába, ő már ott született és él azóta is. Agyonhajszolt sürgősségi orvosként próbál egyensúlyt találni a munkája és magánélete között, melyben egyedül neveli nehezen kezelhető kamaszlányát Livvie-t és igyekszik látogatni, támogatást nyújtani özvegy édesanyjának.

Mindez úgy-ahogy menne is, de egy váratlan levél amit „Nonna” (Gemma édesanyja) kap mindent felborít. A levél szerint a szülőfalujában Bella Piacerében örökölt egy ingatlant. Minden tiltakozásuk ellenére Nonna hajthatatlan és menni akar, persze ragaszkodik hozzá, hogy velük együtt. Ezzel kezdetét veszi nagy utazásuk, melyben mindhármukra különleges kalandok, élmények várnak. A varázslatos táj, a kultúra, a csodás ételek, az olasz emberek hatására megváltozik gondolkodásmódjuk és az életük. Új ismeretségeket kötnek és a szerelem is rájuk talál.

Az írónő olyan érzékletesen írja le az olasz vidékeket, a Toszkán tájat, Rómát, Firenzét vagy a kis poros falvakat, a kávézókat, éttermeket, az ínycsiklandozó ételeket, hogy szinte az olvasó is ott érzi magát.

„A kőházak pici Júlia-erkélyeit cserepes muskátli és jázmin borította, fejünk fölött dróton lógtak és a légáramlat miatt ide-oda csapódtak a száradó ruhák: itt nem szégyellték kiteríteni. A hosszú pihenő lassan véget ért, és az élet kezdett újra beindulni. A házakból bevásárlószatyorral a karjukon asszonyok rajzottak ki, mindenütt kisgyerekekbe botlottunk, akik vidáman rohangáltak és kiabáltak, a kapukban öregemberek ültek, és gyékénykosarat fontak.”

„Vajon ott tudnánk-e hagyni a kifinomult, városi világot, és tudnánk-e új életet élni itt, ahol a múló időt a gyümölcs érésében mérik, ahol a szüret az év legnagyobb ünnepe, és ahol az olajfák termése fontosabb, mint a legszebb gyöngyszemek? Ahol egy kirándulós nap abból áll, hogy az ember elmegy Firenzébe, cappuccinót kortyol a Gilliben, aztán körbejárja a várost, és különleges sajtokat vagy szép cipőket keres, de végül egy régi festményt talál egy hajlott hátú régiségkereskedő üzletében, s többször is elgondolkodik azon, hogy vásárolnia kéne egy gyors, ezüstszínű robogót?”