„Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkéntelen kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt. Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szent Györgynek és Badacsonynak komoly fensége, s az a Balaton mintha rám nevetne, s az a nádas mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesítve: íme, ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?”

/Eötvös Károly/

Így írt Eötvös Károly a Balatonról az 1900-as években.

Azóta is sok írót, költőt, zenészt, festőt, fotóst stb. megihletett a „magyar tenger”.

„Nekem a Balaton a Riviéra”- énekelte az 1960-as évek elején Német Lehel és Felföldi Anikó.

Azokban az időkben nem volt lehetőség annyi külföldi utazásra mint most. A dalban benne volt az az üzenet, hogy bár kicsiben de hasonló dolgok mint kint, itthon is találhatók.

„Ültünk a mólón és néztük, hogyan járja a táncát a vízen a fény”- meséli a Balatoni nyárban a KFT az 1980-as évek közepén. A dal kicsit szomorkás, elmúló balatoni nyarakról, bulizásokról szól.

Sokáig lehetne folytatni az idézeteket. Mindenkinek  mást jelent ez a csodálatos tó. Sokan rajongunk érte, és van aki nem kedveli de olyanok is vannak akik el sem jutottak oda.

Különböző emlékeket őrzünk róla. Aki megtehette minden évben családostól 1-2 hetet ott üdült, saját vagy vállalati üdülőben. Mások fiatalon barátokkal együtt vonattal esetleg stoppal jártak oda.

Én mindig odavoltam érte. Gyermekként édesanyám munkahelyének szántódi gyermeküdülőjében nyaraltam többször is. Bár szerettem, de nagyon honvágyam volt, és ahogy sétára mentünk, láttam a nyaraló családokat mindig arra vágytam hogy én is anyukámmal lehessek ott. Ez az álom nem vált valóra de a Balaton szeretete megmaradt, amit sikerült a gyermekeimbe is átörökítenem. 😀

Egy Duna melletti városban nőttem fel, de számomra ez a folyó mindig egy félelmetes sötét nagy víztömeget jelentett. Ellentétben a Balaton világos kékes-zöldes, folyton változó színével, nyugtatólag hatott. (Tudományosan is bizonyították, hogy a víz, az időjárás és a hangok kölcsönhatása a lelki nyugalom elsöprő érzését váltják ki annyira, hogy ez lelassíthatja az agyhullámokat.)

Mindig elbűvölt ahogy a vitorlások siklanak a tavon, a napsugarak csillogása a felszínén vagy ahogy a szél fodrozza a vizet. Tiszta időben csodálatos figyelni a túlsó parton álló dombokat, hegyeket, épületeket. Borús napokon pedig a víz visszatükrözi az ég szürkeségét. De érdekes látvány télen is amikor jéggé dermedt hullámok torlódnak a part szélén.

Ezer arca és különleges hangulata van. Bár az évek folyamán sokat változott. Rengeteg helyet beépítettek, sok nádast kiirtottak, hajókikötők épültek.

Az a régi hangulat már elveszett, de séták alkalmával egy illat egy régi épület még előhozza szívem mélyéről.